Furcsa háború – Nincs béke a Közel-Keleten, a konfliktus bármikor újra kitörhet

A lépés jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni az izraeli nemzeti tudatban. Amit október 7-e elvett az izraeli önképből, azt – nyilván nem feledtetve a gyászt és a borzalmakat – az izraeli légierő és a szolgálatok teljesítménye most visszaadta. Az iráni fenyegetés évtizedek óta Damoklész kardjaként lebegett a zsidó állam felett. Az izraeli elemzők sötét jövőt festettek a Hezbollah több mint százezer rakétája miatt, mely, kombinálva Irán és a Hamász képességeivel, bármikor képes lett volna áttörni a Vaskupolát. A Hamásztól eközben kevéssé rettegtek – talán éppen ez volt a hiba, mely október 7-éhez vezetett.

Most pedig sikerült az ellenfeleket egymás után kiiktatni. 

Irán pedig megkapta a „regionális lúzer” dicstelen titulusát: a jelek szerint a rezsim nem csak ronda és gonosz, de közben még arra sem képes, hogy megvédje magát. A képességei per pillanat arra terjednek ki, hogy rakétával kilőjenek zsidó civileket (vagy éppen keresztény arab civileket Haifában), és agyonverjenek a hajukat el nem takaró iráni kislányokat. Intő példa ez azoknak, akik „nem tudták eldönteni, hogy Izrael vagy Irán fog-e nyerni”, és ezért „mindenkivel jóban akartak lenni”.

De visszanyerte-e Netanjahu? Néhány nappal ezelőttig biztosan lehettünk volna abban, hogy a történet nyertese az ezidáig megingott trónjához ragaszkodó „Bibi király”. Netanjahu megítélése október 7-e után katasztrofális volt. Most viszont az „Ébredő Oroszlán” – bár a konkrét bibliai idézet szerint inkább „Felkelő Oroszlán” – hadművelettel bebizonyította, miért is ő a valaha volt leghosszabb ideje hivatalban lévő izraeli miniszterelnök. Izrael nem csak egy csapásra kiiktatta az iszlamista főellenség atomprogramjának jelentős részét, katonai felsővezetését és légvédelmét, de ellenőrzése alá hajtotta az iráni légteret, és olyan szimbolikus csapásokra is jutott energiája, mint például annak az órának a felrobbantása, mely Teherán belvárosában állt, és amely Izrael elpusztulásáig számolt vissza (az optimista készítők ezt 2030-ra időzítették).

Ilyen érzéseik voltak az izraelieknek 1948-ban is, 1956-ban, de hasonló érzésekről lehetett olvasni a libanoni háborúk és a mostani gázai háború kapcsán is. Az IDF „bemegy”, nyer – néha súlyos veszteségek árán -, aztán a nemzetközi nyomásra kivonul, az ellenség újra erőre kap, és kezdődik megint minden elölről.

Amerika történelmében először offenzív módon beszállt egy izraeli háborúba. A jomkippuri háború óta, mely során az amerikai légi híd biztosította Izrael győzelmét, ez volt a legkomolyabb amerikai részvétel Izrael egyik katonai konfliktusában. A sikerek után Trump az egekbe dicsérte Netanjahut: „Meg szeretném köszönni Bibi Netanjahu miniszterelnöknek. Olyan csapatként dolgoztunk együtt, mint még soha senki, és nagy eredmény értünk el, hogy elhárítsuk ezt a szörnyű veszélyt Izraellel szemben. Meg akarom köszönni az izraeli hadseregnek a csodálatos munkát, amit csináltak”. Az izolacionisták és Trump ellenzéke őrjöngtek, de a Politico szerint tízből kilenc republikánus szavazó támogatta az amerikai bombázást, és a belpolitikai logika alapján ez a lényeg.

Hétfőn már egyenesen úgy nézett ki, hogy Irán aláírta a saját végrendeletét, amikor – valószínűleg kalkulált eszkaláció keretében – támadást intézett egy amerikai katonai bázis ellen Katarban. Ezt követően azonban Trump közölte, hogy tűzszünet van. Üzenetében úgy köszönte meg a két háborúzó félnek, Iránnal és Izraelnek azok „kitartását, bátorságát és intelligenciáját”, mintha az egyik ezek közül nem a stratégiai szövetségese lenne, a másikat pedig nem most bombázták volna le amerikai gépek. Szeszélyes szövetséges. A „furcsa háború” folytatódott, miután Irán első dolga volt megszegni a tűzszünetet, és ezt követően Trump káromkodva utasította helyre Izraelt, és közölte, hogy „az összes (izraeli) repülő meg fog most fordulni és hazamegy, miközben szépen integetnek a gépből Iránnal. Senki sem fog megsérülni, a tűzszünet érvényben van!”

 Trump demonstrálta, hogy Amerika továbbra is egy reagálni képes szuperhatalom, nem fél ledobni néhány bombát ellenfeleire, és támogatása Izrael iránt töretlen. Közben kapott némi kritikát a republikánus párt izolacionista ágától, de sikereit még ez az oldal sem tudja érdemben vitatni, egyetlen amerikai katona sem esett el a műveletben. Az elemzők vitatkoznak, hogy mennyire is sérült meg az iráni atomprogram, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy a kár komoly.

A legfrissebb felmérések szerint Netanjahu jelenlegi nemzeti-vallásos koalíciója egy választás esetén 49 széket nyerne el az izraeli parlament, a kneszet 120 székéből. A 49-ből a Likudé 26 szék lenne. Ezt követné Naftali Bennett korábbi miniszterelnök mérsékelt jobboldali pártja 24 székkel. Mondjuk Bennett is csak 54 helyet tudna összekaparni egy újabb, a kemény jobboldaltól a baloldalig terjedő koalícióval, arabok nélkül ezúttal sem tudna kormányozni. Utóbbi opció Netanjahunál természetesen fel sem merül. Röviden tehát: Netanjahu megítélése nagyot javult, de a következő választást jelen állás szerint továbbra is menthetetlenül elbukná. (Egészen futólag lehet utalni rá, hogy egyes elemzők Irán „győzelméről” beszélnek – végső soron a rendszer nem dőlt meg, egyelőre túlélt, maximum ennyi igaz ebből).

Azok az okok, amelyek kiváltották ezt a háborút, továbbra is fennállnak. Trump valószínűleg arra fogja használni a mostani helyzetet, hogy a tárgyalóasztalhoz kényszerítse Iránt, csak sokkal rosszabb lapokkal. Valószínűleg ki fog kényszeríteni egy újabb atomalkut, majd bejelenti, hogy ezt (is) megnyerte. Irán pedig tovább fog dolgozni az atomprogramján. Az egyik forgatókönyv szerint végső soron csak várnia kell, négy év múlva jöhet egy új elnök a Fehér Házban, aki valószínűleg már teljesen más politikát fog követni az ügyben. Izraelnek pedig akkor majd újra el kell végeznie a piszkos munkát.

(Nyitókép: MTI/EPA/Abir Szultan)

***